(2020 - Helyzetdal, formagyakorlat miegy.)

Kis szobámban egy barna SEZLONY,

nem antik, nem szép, sajna ez lom.

KOTTAFÜZET hever alatta,

kis közhelyes dal, és ki adta,

hangja felnőtté-múlva más -

Ki tudja, KEGY vagy sorscsapás?

Emlékeimben-nagy lakásban

SZAPPANBUBORÉK KARNEVÁL van,

ablakból fújja két kis gyermek,

nevetve játszanak SZERELMET

LÉPCSŐHÁZ falán irka-firka,

neked véstem, még harmadikba'

Szívemben szól egy régi VERKLI,

néha félreüt, téged szeretni.

(A Pesti Mesék facebook csoport találkozó tiszteletére született, előre megadott szavak felhasználásával)

Nem vagyok üldözött, se megtűrt,

csak írok (most éppen ezt a lektűrt).

Nem vagyok skizó, se árva,

csak nem jut nyögés a nyoszolyába,

nem vagyok sérült, sem beteg,

csak élvezetem nem élvezed.

Nem rémít engem lövészárok,

csak az, hogy rád hiába várok..

Talán tragédia, hogy nincs tragédiám,

kis Kata-strófa ez, (igen, egy édi lány,

aki most engem ihlet)

A versnek vége itt lett..

Drága szerelmem, bennem FORR a vágy,

mindig, hogy lássam a REAKCIÓd,

Amikor öledbe hull fehér arád,

s FEHÉR KÖPENYedből, KÉMCSÖved kilóg.

KÍSÉRLETezzünk bátran, OLDódj fel! Na lám:

LAKMUSZPAPÍRom átázott, nagyon.

James Bondos KÉMHATÁSsal vagy rám

s én mindezt hagyom, a széles asztalon,

vagy bárhol, törjön a PETRICSÉSZE, 

a LOMBIK (a legnagyobbik), élvezz,

tiéd a Kebel díj, s a dicsőség egésze,

Lendülj bele hát, mint DIÁKod, ha kérdez..

Nem aggódsz sosem az utód miatt

de fontos most ez az utóirat:

Sikerül mindig elérni a

csúcsra, hisz van köztünk KÉMIA,

hogy eláraszt rossz-engem a JÓD

sajnos nem vagyok negatív: 

                                              Katód

(játékos feladványra készült írás, év: ismeretlen, de valamikor a 2000-es évek elején)

egyre szögletesebb
a történet,
ami kerekedik..

Ti, kiknek én adtam új nevet
nevetőt, kicsit, kedveset,
Kikre csókból sálat tettem
kérlelhetetlen,
s öleltem rátok
testemből kabátot,

Ti, akik láttátok erőm
megfogyottan, s reszketőn
lábaitokkal, körmös kezekkel,
- nem is egyszer
belém vájt a fog, -
marasztaltatok

Életem asszonyai, fruskák,
rafináltak és butuskák,
s még kiket összefirkált álmom
neveitek a szélbe kiáltom.
Dévavár, hold,
Néha kár volt

Elfecséreltem szenvedélyem
nem szimplán hagytam, hogy csak égjen
felszítottam, majd letakartam,
magam sem tudtam, mit akartam.

Jól tudom azt, hogy senki sem szent.
Mikor az igaz elrekedt bent,
Odakint minden nagyszerű volt
A férfi Teli-, ha Nő az új-hold.

Ti, kiknek én adtam új nevet
nevetőt, kicsit, kedveset,
Kikre szóból bilincset tettem,
kérlelhetetlen,
s öltem rátok
az ifjuságot.

bocsássatok meg magatoknak,
szélbe kiáltott szeretők
magamnak én majd megbocsájtok
azért, ki a szívembe nőtt

Kést adtam kezedbe
Magad vagy a penge
Mégsem félek

Hegyéhez én megyek,
ha gyenge,
és nem jön el hozzám.

Látom már a hegyet.
S az élet?
tudom megsebezhet.

Kés-fogú oroszlán
Megölhetsz,
lázam is olthatod
tőröd hidegével.

mottó:
 Bennem a láng ma túlcsap!
 számomra most nincs fontosabb semmi,
 mint amit angolul csak
 három szóval tudnak kifejezni..

kedvessé tettél, aranyossá - elfogadnom ezt még nehéz,
- aki megvár, -kér és ha úgy kell bólint, diszkréten félrenéz.

Szelíddé tettél- ha úgy tetszik - jófiúvá, ki álmodat
óvja és támogatja némán, s téged is óv és támogat.

Elenged vitát és véleményt s az álmát adja, ő így szeret,
bár néha lázad régi vágya, önző és hirtelen gyerek..

...

Önzésem régen elszelelt már, vele a valóság, igazam,
oda az ifjú hirtelenség, és minden, ami csintalan.

S tudom, hogy ennyi év után már mindez neked miért kevés,
kedvessé tettél, aranyossá, elfogadnom ezt még nehéz

Csókkal keltelek, megsimítlak. Jó reggelt kívánok Neked,
S jó éjt a férfinak, ki voltam, ki nem élhet, csakis nélküled.

Lefekszem, alszom, álmodom

A csepp nem érzi ha vízbe ért,
e tűzből korom mit sem ért.
Nem suttogom, de ordítok.
Semmiség, és az is titok.
verekszem árnyék-senkivel,
amikor senki nem figyel.
Verejték marja arcomat -
a félhomályban csak karcolat.-
Letisztult, egyszeru, merev
pillanat. Képe nem remeg,
távolba néz, oly áthatón
a láthatatlan láthatón..
Látom, ahogyan meghalok,
mellettem árva angyalok,
felettem ég a mennyezet
alattam sír az ágy, veled..

Lefekszem, alszom, álmodom..

Erről nem beszélünk,
maradj csendben. Éget?
Semmisítsd meg ott bent
azt a semmiséget.

Csitt legyen a szívnek,
suttogva dobbanjon,
kuss legyen a szájnak,
nyeld le a mondandóm,

szorítsd össze ajkad,
mert a szél körbefúj,
ám aztán tovább áll
s nem leszel többet úr.

Nem maradsz csak ember,
talán még ember sem,
eltűnsz és kiszáradsz
akár egy tengerszem.

Mert a szép múlt csalfa
árnyéka, emléke
ítéli a jelent
csillogó nemlétre.

Öröknek az ember,
múlónak a szél tűnt,
pedig épp fordítva..
S erről sem beszélünk!

Semmisítsd meg ott bent,
teljesen eléget,
felejtsd el - ha volt is
- ezt a semmiséget.

Oly korban éltem én e földön,
Igaznak maradni oly nehéz volt.
Hazugságfalakból állt a börtön.
Letagadták, hogy kék az égbolt...

Oly korban jártam én a várost,
faszt rajzoltak a házfalakra,
lőtt ránk a reklám és a blogposzt,
és kutyaszarból volt az akna...

Oly korban költöttem el mi volt,
a pénz nem eszköz volt, de cél,
S mindenki tudta, hogyha szólt:
erősebb eb jogán beszél...

Ily korban éltem én, bután
a költő hallgat, a vers elég,
mert méltó átkot itt csupán
Győzike tud (mikor szögbe lép)

Sorsom sorsodé tán
sosem lesz. Ez így jó.
Belőlem születtél,
és elcsalt a kígyó.

Belőlem eredtél,
mint az ág a fából,
hullasz egyszer, és a
kertész felnyalábol.

Összekötöz minden
hullott, száraz gallyat,
és az erdő némán
csak miértünk jajgat.

Együtt vet majd minket
parázsra, hogy égjen,
égjen el az erdő,
semmivé, egészen!

"Ember a vízben! Ember a vizben!"
kiáltott fel a kismatróz!
kiabált, kalimpált de csak nem figyelt rá senki.
mindenki tette a dolgát, erősítette a vitorlákat,
kátrányozta a hajófeneket
a hajó viharos vizeken járt
senki sem pihent. Nem tehette meg.
lecsúszott a főárbócon
Szólt a rangidős matróznak,
értesítse az első tisztet.
az első tiszt nem volt a helyén.
a hajó orrában tartott valami
eligazításfélét. A hajóorr viszont messze
volt. És gyorsan kellet cselekedni.
integetett a másodtisztnek. Aki először nem
értette, mi a baj. Aztán felfogta.
Zömök testalkatához képest meglepő gyorsasággal
sietett a hajó orrába, ahol közölte az első
tiszttel, mi történt, mi történhetett.
Az első tiszt komótosan a kapitány kabinjába
sétált, hogy jelezze baj van.
A kapitány azonban már tudott a történtekről,
amikor az első tiszt a kabinba lépett
ő végleg a víz alá merült...

Íme, hát ennyi volt az élet,
Megtartják-úgy-jó szépígéret,
Sintértelepre jut - buta -
az Egyszer-volt-budán-kutya

Veszítettem és oly veszettül
kerestem mindig igazam,
álmos hétfőre gyönge kedd ül,
Havannába egy jegy ha van.

Ugattam minden levélhordót,
Őszi széllel birokra keltem,
elfröcsköltem egy kisebb hordót
szomorú szüzeket fűzögettem

Mindent megnyertem, s mindig bátran
(Nem hallgattam az okosokra)
feléltem újra, vagy szétdobáltam,
Okosabb voltam, mint a kocsma.

Kiflivégekkel hajigáltam
haragomban a várfalat,
megenni jó lett volna, hárman
jóllaktak volna. Vártalak.

Vártalak minden álmos hétfőn,
gyönge kedden is, jöjj oda,
ahol a tőm egészen féltőm..
De Te nem jöttél el soha!

Jutott viszont egy csepp nedű.
Nem szomjazom már, egyszerű:
Elfogyni kifli - Menni bolt.
Kútrajár-korsó, ennyi volt!

Egy végtelenül öreg, talán száz évesnél is régebbi szekrényben történik mindaz, amit itt leírok.
Történt egy este, hogy a Lány elég izgatottan érkezett haza.. Nagymama ősöreg szekrényében a tárgyak izgatott várakozással figyelték, ahogy a szobában fel s alá rohangál.. Ő, akihez tartoztak, aki odafigyelt rájuk, gyűjtögette őket, az elmúlt fél évben, mióta itt lakik a nagymamánál, kész zsibvásárrá alakult a sokat látott bútor. Külön polcon a fehérneműk, a zoknik, harisnyák, egy kis fadobozban az ékszerek, mellette parfüm, egy hajkefe, s nem is egy, inkább ezernyi apró csecse becse, emlékek, szárított vörös rózsa szirmai..
A Lány nagyon készült. Rohangált a fürdő és a hálószoba között. ide. Oda. A végén már csak egy törölköző volt rajta, a haja kontyba tűzve, szájában hullámcsat, kezében reszelő.. Kaotikusnak tűnt ez a kapkodás, mégis mintha kiszámított lett volna minden mozdulat. Minden lépésnek célja és értelme volt.
A szekrényben lévő tárgyak beszélgettek. Tulajdonképpen minden tárgy tud beszélni, csak nem igazán figyelünk eléggé rájuk. Elnyomja hangjukat örömünk vagy éppen bánatunk néma sóhaja. A belső , legtitkosabb vágyak hangja túlharsogja csendes szólamaikat... Szóval ott tartottam, hogy a tárgyak beszélgettek. És épp arról vitatkoztak, hová készül a lány..
- Randevúra - állította ellentmondást nem tűrő hangon a parfümös üveg. - Majd figyeljétek csak meg, Ma este enyém lesz a főszerep.. Ha sikere lesz, azt csakis Nekem köszönheti.
- Áhh, dehogy is, nem is biztos, hogy randevúra készül - suttogta bizonytalanul, egy régi kedves poros fényképe.. talán csak .. talán csak osztálytalálkozója lesz.
- Ki van Zárva - rikkantotta egy gyönyörű köves fülbevaló - engem érettségire kapott, és az nyáron volt.. Jól emlékszem.. ma is elevenen él bennem az a nap.. Akkor veszítettem el a párom... - a fülbevaló elpityeredett.. Azóta sem vesz fel soha semmihez..
- A parfüm nem tágított. Kérlelhetetlenül ragaszkodott az igazához, miszerint ma este randevúja lesz...
Mármint a lánynak.. De ehhez a harisnyáknak, zokniknak is volt egy pár szava..
Akkor ez az én napom-énna napom-énnapoooom!! ÉÉNN Napooooom :o) énekelt egy combfix.. A combfixeknek amúgy sem sok eszük van, ez egy különösen egyszerű darab volt.. :)))
Szerintem egyszerű ruhába öltözik akkor is, ha nagy nap számára ez a mai.. Ha nem akarja elrontani, engem választ.. hümmögött egy kis viseltes virágos zokni..
De hiszen Te lyukas vagy!! - förmedt rá egy vietnámi papucs
Te meg .. Te meg made-in-china - bebebeeee
- fejezzétek már be, szólalt meg az öngyújtó a sarokban.
Nem mindegy nektek, hogy hova megy a lány? Készülődik és ennyi. Miért kell állandóan veszekedni. Komolyan mondom, ha nem sajnálnám a nagymama szekrényét rátok gyújtanám az egészet..
- Hirtelen csend lett..
- Majd egy fáradt hang megszólalt odalentról - igaza van.. Mit érdekel titeket..
Kuss, te csak egy öreg, illatjamúlt levendulás zacsi vagy.. Senki nem kíváncsi a véleményedre.. Te itt fogsz megrohadni a szekrényben, mi viszont világot látnánk, és Te meg irigy vagy - rikácsolták kórusban az ékszerek..
- Kíváncsi lennék, hogy néz ki a srác.. Töprengett a parfümös üveg.. Engem magával kell vinnie ha egész idő alatt kellemes illattal szeretné lenyűgözni az udvarlóját..
- engem is, engem is.. súgtak össze kacéran a merészebbnél merészebb bugyik
- Engem szeret a legjobban emelkedett szóra egy puha zokni.. Mert engem gyakran visz sétálni, pha vagyok, és kellemesen meleg.. És ..

TUUUDJUK, 100% pamut :)))) röhögtek a többiek, befejezve a mondatát..

- Szerintem engem szeret a legjobban, csillogok, és csábos illatot kap tőlem, riposztolt a parfüm..
- Mire a többiek egyszerre harsogták a rossz tulajdonságait: De kemény vagy, hideg anyagból, üvegből készítettek, és ha kifogysz?? Nem leszel más csak szemét.. Te nem vagy emlék a számára, De mi igen.. azok lehetünk..
- Jaa.. Főleg Ti.. - válaszolt a parfüm, és közben a sarokba heverő gumióvszerekre emelte szigorú, üveges tekintetét.
csend lett..
Pssssztt!! Mindenki a másikat csitítgatta, mintha a lány bármit is észrevett volna..
Legkisebb szívdobbanása elnyomta volna, azt is, ha mindnyájan egyszerre üvöltenek: "ENGEEEM, ENGEM IS VIGYÉÉL EL!!!"

Nem is hallott meg semmit a szekrényben zajló veszekedésből..
Hirtelen feltárult az ajtó.. A tárgyak mozdulatlanul várták, mi fog történni..
A lány benyúlt a zoknik közé..
előhúzta a régi, fakó sárga virágos zoknit.. A zokni szerencséjére nem vette észre a kicsi kezdődő lyukat a talpán.. A combfixek fújoltak.. Lekurvázták..

Majd egy polccal feljebb nyúlt, s a parfümöt vette kezébe.. nyakszirtjére, és a füle mögé is fújt egy keveset, majd a táska mélyére csúsztatta..
A többiek kárörvendve figyelték, és halkan összesúgtak. "Ez is sokat fog látni a pasiból.."

A lány becsukta a szekrényt, és sietve távozott..

Eltelt egy perc. talán annyi sem, a szekrény ajtaja ismét hirtelen kinyílt.. A lány a szépen megmunkált fém öngyújtó után nyúlt. táskája tetejére debta, majd elviharzott

csend lett.. A tárgyak még kicsit zúgolódtak, de nem tudtak igazából mit kezdeni a helyzettel, hogy ezúttal igazából egyikükre sem volt szükség.

A lány nagyon későn ért haza.. Mindenki, a zoknik, harisnyák, az ékszerek, a fésű, a bugyik, az óvszerek, a hajcsatok, a régi fényképek, és a rózsa is egyszerre ébredtek..
A lány különösen eleven volt..
Kinyitotta a szekrényt, ajtajára egy friss, illatos rózsát akasztott
kicsit bosszús volt.. amennyire ki lehetett venni abból, amit az orra alá motyogott, elveszítette fél pár fülbevalóját
de alapvetően boldog volt.. Jól sikerült az este láthatóan
a polcra tette a fél pár fülbevalót... Épp a másik mellé... Amaz rögtön megörült, hiszen épp csak annyira különböztek egymástól, mint két.. két nagyon hasonló fülbevaló.. :))
A parfümös üveget is visszatette a helyére, fáradtnak tűnt.. Mint aki egész este szolgálatban volt.. Így is történt..
A többiek faggatni kezdték..
- Na!! Mi volt? Láttad??
- Nem B..meg.. Nem láttam.. Mindig akkor vett elő, mikor kimentünk a mosdóba.
Előtte soha nem vett elő.. talán szégyellt..pedig nem voltam olcsó
- mi sem.. morogtak az ékszerek, - aztán mégsem vitt minket magával
a zokni nem jutott el a szekrényig.. a kanapé végéből kiabált a többieknek, hogy Neki még ilyen húzós estéje nem volt.. Annyit gyalogoltak, hogy kétszer akkora lett rajta a lyuk..
az öngyújtó viszont a helyére került. - Na?? Mi volt??
kérdezgették az öreg szekrény lakói..
- hát.. Egy nagyon sármos pasi az illető ha éppen tudni akarjátok..
- hogyhogy ennyiszer láttad, hisz Te is a táskában voltál?? - értetlenkedett a parfüm..
- Hát, meglehet - válaszolt az öngyújtó - de legalább tízszer elő is vett onnan.. néha kint is felejtett az asztalon.. Azt is láttam, hogy csókolóznak...
A régi kedves fényképéről legördült egy könnycsepp..
Az óvszerek összekacsintottak. A levendulás zsacsi pedig egykedvűen tovább hintázott.. Neki mindegy volt.

Gyönyörű, friss októberi nap volt. Az égen egyetlen bárányfelhő küzdött a létezésért. Hiábavaló harcát éles szelek ellen vívta. Jannisz, a papírsárkány kevésbé bánta az erős légmozgást. Épp most karolt bele, és húzta, húzta a nap felé. Szárnyai lobogtak a déli ragyogásban. Odalent Jorgos – 10 éves gazdája – ügyelt, hogy mindig jó irányba álljon, hogy a szél egyre magasabbra röpítse. Gyönyörű kilátás volt az onnan fentről. Ez egyszerre örömmel és némi csalódottsággal töltötte el. Nem oszthatta meg senkivel az élményt, amit tornyoknál is magasabbról megtapasztalt, és bár szeretett papírsárkány lenni, mindig irigyen tekintett a madarakra, akik akkor és arra repülhettek, amikor és amerre csak akartak. Sosem panaszkodott, de egyre ritkábbak voltak a sárkány eregetésre alkalmas napok, és Jorgos szeptembertől iskolába jár.. Egyre ritkábban vették már elő az ágy alól.. Talán jövőre már nem is Őt viszik ki a partra.. Talán vesznek egy új, egy modernebb, műanyag sárkányt. Ő el lesz felejtve. Lehet, Jorgos addigra, mire ismét alkalmas idő lesz, már nem is akar kimenni vele.
Éjjelente arról ábrándozott, hogy madárrá változik, és elrepül messze. Kirepül a nyílt tenger fölé. Távolról nézi a partot, s a házakat. Majd tovább és tovább szárnyal, s megnézi végre, mi van ott, ahol az ég és a tenger összeér. Ilyen álmai voltak. Meg rémálmai is. Olyankor rádöbbent, soha sem tudhatja, mikor szárnyalhat utoljára. Jorgos nagy volt már, és Jannisz sem volt fiatal darab.. Félt is a madaraktól – szerencséjére ők is féltek tőle. Félt, hogy megsértik gyönyörű, kézzel festett bíbor szárnyait. Félt tőlük, de mint már említettem, csodálta is Őket. Szabadok voltak. Őt egy zsineg mindig kis gazdájához kötötte. Ez a zsineg irányította minden mozdulatát. Hányszor de hányszor gondolt rá, hogy meg kéne szabadulni az őt visszafogó kötelékektől. Hányszor átvillant képzeletén egy véletlen baleset, egy erősebb széllökés, az irányító kéz egyetlen óvatlan mozdulata elegendő lenne, és Ő – bár kedvelte a fiút – többé nem lenne kiszolgáltatva neki. Szárnyalhatna, és végre megtudná, mi van a horizonton túl, ha létezik egyáltalán valami..
Hirtelen gólyákra lett figyelmes. Jól emlékezett, előző évben is ilyenkor vonultak erre. Repültek ki, a nyílt víz felé.. Ha valaki tudja, hát Ők azok. Ők tudják, mi van ott, ahová a hajók indulnak, s ahonnan érkeznek a felhők..
Egy bátrabb Gólya kerülgette Janniszt. Egyáltalán nem volt olyan gyáva, mint a többi madár. A sirályok különösen gyávák, de a gólyák sem a levegő oroszlánjai. Valamiért ez a gólya azonban bátrabb volt a többinél.. előbb még távolról figyelte az erős szélben egyre himbálózó Janniszt, majd közelebbről is szemügyre vette..
- Hogy hívnak? – kérdezte a Gólya.
- Jannisz, - felelte – és büszkén kihúzta magát.. Ez kissé nehezére esett, mert a gólya kifogott vitorlájából egy kis szelet.. – Téged hogy hívnak Gólya?
- Üdv Jannisz – szólt a gólya. - Nekem nincs nevem. Neve a szolgáknak van. Ha szólítják őket, tudják, róluk beszélnek. Engem nem szólít senki. Nem vár el tőlem senki, semmit. Én a magam ura vagyok. Szabad vagyok. Nincs szükségem névre, hogy önmagam lehessek.
- Hová tartasz? – kérdezte Jannisz
- A forró szigetre repülök. Messziről jöttem, és még félúton sem vagyok, az út java, még hátravan. Át kell repülnöm a tengert. Erőt gyűjtünk a családommal a nagy út előtt.
- Értem.. És.. És az a sziget.. Az hol van?
- Látod azt a vonalat az ég alján, Jannisz?
- Látom..
- Ott, ahol az ég és a tenger összeér. Ott van a forró sziget. Kicsit azon is túl..
Jannisz nagyon elcsodálkozott. Sosem gondolta volna, hogy létezik bármi a horizonton túl. Számára az volt a világ vége. Egyre kényelmetlenebbül érezte magát a zsinórok fogságában.. Elvágyódott, és vágya soha nem volt még ilyen erős talán.
- Segíts nekem! – kérlelte Jannisz a Gólyát
- Miben segíthetnék Én neked? Kérdezte a Gólya.
- Megszabadulnom a zsinegtől.. Szeretnék én is elrepülni a Forró szigetre.. Látni a partot a tenger felől.. – s elmesélte az álmait, és azt is, mennyire régen álmodik a percről, amikor végre szabad lehet Ő is.
- Biztosan ezt szeretnéd? – kérdezte a Gólya kétkedőn..
- Biztosan – vágta rá azonnal Jannisz. – siess kérlek..
- Figyelmeztetlek – szólt a Gólya – a szabadság – felelősség.
- Értem.. Bízz bennem – sürgette a bölcs madarat
- Bízz Te Magadban. – válaszolt a gólya, és egy gyors mozdulattal tátott éles csőrével nekirepült a zsinegnek, ami Janniszt egyensúlyban tartotta. Az beleakadt a szájába, és elszakadt..

Szabad volt..
A szél hirtelen rántott rajta egyet, és életében először a hátán lebeget néhány másodpercig..
Könnyű és szabad érzés volt. Csodálatosan érezte magát.. A zsinór vége beleakadt a gólya csőrébe, úgyhogy pár száz méteren maga után vonszolta Janniszt a levegőben, a tenger fölé..
Jannisz nagyon hálás volt a gólyának, nem értette, miért rázza olyan vadul a fejét repülés közben..
A hátán siklott, látta a távolban a házakat, és Jorgos is egyre kisebb volt.. Ilyen messzire soha sem eresztették. Boldog volt. Kint jártak a nyílt tenger felett..
Már vagy tíz perce suhanhattak így, mikor egy hatalmas rántást érzett, és forogni kezdett a világ.. Életében először nem tudta eldönteni merre van fent és merre a lent, melyik a tenger, és melyik az ég. Minden a feje tetejére állt. Megadta magát a jóleső szédülésnek..
…
Két héttel később a Gólya megérkezett a Forró szigetre. Leszállt egy sziklára.
Bámulta a tengert, a csőre fájt még, bár a damil okozta seb már begyógyult.. Elevenebb érzések is dolgoztak benne..A papírsárkányra gondolt, aki a parton hagyta Jorgost, és a tenger sós vizében áztatta el gyönyörű, kézzel festett bíbor szárnyait. Ezen tűnődött, míg a távolba révedt, Ncsak nézte, nézte, a helyet, ahonnan indult, ahol találkozott Jannisszal, aki névtelen papírsárkánnyá lett ott, ahol az ég és a tenger összeér.

A tizenharmadik születésnap volt. Különleges, varázsos szám ez a tizenhárom. Hanna is tudta. Egy éve várta már, hogy újra eljöjjön a nap. Szívében mégis félelem volt. Rettegett, hogy vajon most is, vajon ezen a bűvös tizenharmadik születésnapon is megtörténik-e, amit kívánni fog. Az előző két évben megtörtént a Csoda.. Életében először akkor kívánt.. Azt kívánta, hogy bárcsak jól sikerülne a bizonyítvány.. Abban az évben kitűnő tanuló lett. Pedig nehéz év volt ez Neki is, és apának is. Apa nagyon jó ember. Halk szavú, kedves bajuszos figura, aki mindig meg tudta nevettetni Hannát. Esténként amikor mesét olvasott, Hanna mindig újabb és újabb történetet követelt magának. Tavaly azt kívánta, bárcsak minden este olvasna mesét Apa.. És így is lett.. Az elmúlt egy évben nem telt el úgy éjszaka, hogy Ő és Robert – aki az öccse – ne kapott volna szép és kalandos történeteket tündérekről, csodákról, nagy utazásokról. Ezeket a meséket már Apa találta ki, régebben mindig könyvből olvasott, ha néha adódott alkalom..Apa elfoglalt ember volt. Ezzel a második kívánsága is teljesült.. Apa vele és öccsével töltötte minden szabad idejét. Erre a születésnapra már hónapokkal előtte felkészült.. Tudta, mit fog kívánni, és jeges félelem lett úrrá rajta, izgatott lett akárhányszor belegondolt, hogy akár az is lehet, hogy nem sikerül, nem történik meg a Csoda, és elhagyja a szerencséje.. Nem hagyhatja el.. Nem most. Ez a tizenharmadik szülinapja.. Most vagy soha..
Apa hazaért és a konyhába sietett.. szöszmötölt, csörögtek az edények.. Még nem igazán tájékozódott jól a konyhában. Hanna elmosolyodott.. Kisvártatva Apa belépett a szobába egy szép fehér, marcipános tortával. Hanna ezt szerette a legjobban. Tavaly is ilyet rendelt neki.. Most a nagy kapkodásban még a műanyag dobozból is olyan ügyetlenül szedte ki, hogy letört a torta egyik sarka. Hanna mégis gyönyörűnek látta. Apja szelíd mosollyal tette le elé a süteményt, arca villódzott a tizenhárom gyertya fényétől.
- Boldog születésnapot kincsem – mondta, és adott egy cuppanós puszit a lány homlokára.
Ő izgatottan fészkelődött a széken.. Alig várta, hogy elfújhassa a gyertyákat.
- hoppá, valamit elfelejtettem. – pattant fel apa az asztaltól és a konyhába sietett.. Egy marcipán figurával a kezében tért vissza. A figura egy tündér volt, varázspálcája fogpiszkálóból. Igazán aranyos darab volt. Friss volt és jóillatú. Minden készen állt.
Robert szaladt ekkor a szobába. Nyomott két cuppanós puszit Hanna arcára, és apja mellé állt illedelmesen. – Tizenhárom – mondta apa – Istenem, hogy repül az idő..
- Elfújhatom a gyertyákat? – kérdezte izgatottan a lány
- Persze drágám, le is fényképezlek, jó? –
Rendben apa – vetette oda Hanna, de ekkor már a kívánságát fogalmazta.. Nagyon fontos volt, hogy jól kívánjon, nehogy belekössön a sors egy vesszőbe.. Hatalmasat sóhajtott, erősen, erősebben mint valaha, csak a nagy kívánságra koncentrált.. És hopp egy szempillantás alatt ugyanazzal a nagy sóhajjal, el is fújta mind a tizenhárom gyertyát.. Apa villantott a fényképezővel..
Különösen erős volt a villanás...
Öcsi odarohant Hannához és a tortán lévő tündér után kapott – Ezt én eszem meg, jóó!!??
- NEM! – kiáltott rá Hanna - ez az Én születésnapom!
- Akkor beárullak ANYÁNAK, hogy használod a rúzsát..

...

Csend lett. Hanna ránézett Robertre, és vagy fél percig, pislogás nélkül bámulta.
- Na? Na mi lesz? - Kérdezte Robert
- Kisfiam ez nem szép dolog – szólt közbe Apa
- Hagyd csak Apa.. - nyelt egyet, - Robert.. Tudod mit?? Áruld el.. Kérlek mondd el neki.. És mondj el neki mindent! Jó??.. Hanna könnyezett..
- Mi a baj kislányom? – lépett be a szobába Anya

Hanna kicsit bizonytalanul, mintha kísértetet látna válaszolt:
- Semmi, csak a füst… Jó, hogy itt vagy.

És valóban. A tortán még füstölgött mind a tizenegy gyertya… Különös kék füsttel töltve meg a kis étkezőt. Anya magához húzta Hannát, letörölte az arcát.

Apa többet nem mesélt arról, hogy a jó emberek Tündérré változnak és hosszú hosszú útra indulnak..

Apa soha többet nem mesélt.

Ha lenne bármi, ma legyen!
Ha érkeznél egyszer, jöjj be most
Nem fogja senki a kezem,
Ha érkeznél egyszer, jöjj, de hozd
teljes magad, csak ennyi, ennyi..
Nem fogja senki senki senki..
Még versláb szag is körbelengi
összerugdalt életem..
Elborul, eldől, Most vagy Soha
- Sorsom akárha mostoha -
Nem tudok többé várni, várni
Ma legyen, hogyha lenne bármi..

Nézem, nézem gyorsulását
dolgaimnak, s a világnak,
arcon köpött, most itthagyott..
Nyeltem keserű pirulákat,

Bankoké lett az életem,
körberöhögték bánatom,
kicsúfolták az álmaim
s kicsírázott a fájdalom,

forró, puha, feszíti szét
egész lényem, s a lényeget
veszítem el, a józanságom..
Kapkodok utánad képzelet.

elszakítva az életemtől,
mégis vagyok, így létezem
Nézem, csak nézem gyorsulását
a világnak.. Nem vétkezem

Gyávaságom, mi visszatart csak
s erőm elvette már e lét
magában, küzdök, s bízva bízok
talán elindultam Feléd..

Nyeltem keserű piruládat,
arcon köptél, otthagytalak..
kicsúfoltam a mások álmát,
S kiröhögtem, mert lagymatag

Most nézem, nézem gyorsulását,
dolgaimnak.. A dolgaim..
Mindig azok, Óh, fránya dolgok
Kint voltak, bent meg volt a kín..

Összetörtek a vádak engem
Tönkretettek az irigyek,
felforrt a bánat dühvé bennem.
ki zászlókat bont, ki frigyet..

Bűnöm csak kedvem és kedélyem,
s hitem. Bár könnyü Boldogon
bosszút állni. A rég-reményen.
Mellényem nagy volt, foltozom..

Te csak állsz, kérdőn tekintesz
rám, "Mért a bú? Miért a szó?"
Oly igazad van, hisz amint lesz,
úgy lesz - valóban úgy - a jó.

Egyre többen és jobban értik:
"Lecsapták egy szeg egyfejét"
Ő kihúzza még sok-sok évig,
Őt nem húzzátok ki semmiképp!

Békülve sorsommal kivárom,
várom a fényes, nagy jövőt,
Nyílik még ezer szóvirágom,
s nem hajlik, csak a tél előtt!

Szemed, szád, arcod íve mind
most már enyémek, kincseim,
Derekad, lábad, ujjaid
látványa vonz, és furdal itt-
ott-amott vérem felserkenti
illatod hogyha körbelengi
hajad, szemöldököd, s a pillád..
Bár az ajkaimat puszilnád..

Belédzúgtam ez nem titok,
mikor a nevem szólitod
hangod ekhója szántja fel -
földjózan ész, hogyan felelj?
Nem mondhatom, hogy álmodom
Rólad, derekad átfogom.
Nem szabad, nem lehet - eretnek:
Elmondani, hogyan szeretlek..

Elvesztem a vágyam, mert rátaláltam
a bátorságot megvető halálban
rájöttem én és ráment minden,
kinn csak a kín, és nincs mibe' hittem,
Minden a régi: minden új,
Fegyveréhez a gyáva nyúl.

Nem lesz hosszú itt ez a túra,
rábíztam a térképet az Úrra -
rádbíztam a kulacsot -
s megyek amerre mutatott..

Nem lesz hosszú így, s ami durva,
velem nem sherpa csak egy szajha -
rábíztam a botomat -
most meg azzal noszogat,

nem lesz hosszú, de nem lesz újra..
Hiába indultam az útra?
Rámbízták - hiszed, nem hiszed -
amiért megyek, azt viszek..

...

Adjatok egy napot,
órát, percet, pillanást még!
Kell az utolsó csepp is, így
szürcsölni szép.
(Anyádnak óh ne higyj)

Csillagok csecsén lógunk,
égeti a szánk,
s bennünk a vér
ha rothad,

sejtjük azért,
hogy mik vagyunk:

Halottak

Gyertyafüst gomolyog rég kihűlt szívünkben,
csengőszóra vágyunk, szikra örömökre.
Angyalt várunk most is, ál-megrészegülten.
Álmunkat a szürke, lucskos hó befödte.

Keserű a dallam, száraz ág az ünnep,
nem világít már a sorba kapcsolt élet,
a régi díszek néha még előkerülnek,
... egy izzó kiégett..

"...

Feje tetejére állt a Minden
Meghámozott léggömb lett a dal
Imádkozna helyemben az Isten
Nem értené ő sem, mit akar...

Elkiáltott szavak csöpörögnek,
Pöttyös lesz tőlük a betonút
Ha betelt, nem látható a többlet
Pedig esik még, esik, de úgy.."

valami így is hajt
valami űz előre
valami ősi-ostoba
-ösztön - remények
dőre szeretője
vagyok,

s hiszem még
nem csak indulok,
meg is érkezem

zászlóm
- akit régen tép -
nem csak lengedez -
valahogy élek majd,
nem csak létezem.
Valaki hív is majd,
s nem csak megnevez..

Tán rám is ragyog.

*

száz szó magány

állnak szépen sorba'

makacs rög vagyok

a mi mennyit ér-falán

a lázat alázat oltja

*

Én száz szóm
vagyok
nem több
nem kevesebb

bennetek élnem
sokkal teljesebb
egyedül nem vagyok,
nem vagyok semmi,

a fejezeteket végre
lefejezni
kéne
nem megírni
s tűrni

tűrni, tűrni, tűrni.

bár volna merszem
menekülni..

kiszáradok, a fény kiszárít,
megfulladok, a kéj elönt,
elhullok, mint egy kedves állat,
s lábamról már egy légy ledönt.

*

Sérülök éppen, hallom a bőröm
karcolja már a kés hegye.
Vérem egy helyes kis tálba hullik,
édesítőszert tégy bele.

*

Kifordított Mennyország, íme
itt vagyok, befordultam, így
látom az utca végét, ott is
kanyar jön, villamos sikít.

Ölben vacogó
kacatok kipotyognak,
elgurul mind,
csillámló gyöngy a holnap.
a dél nem cirógat,
ölni is tud,
ami élni hív.

Mikor a lenyugvó Nap
már a távolt melegíti
a porba belefáradt árnyék
megmutatja,
mi lehull, szent lesz,
mi elzuhan,
Örök

Jártam én mindenhol,
ahol az ember jár,
céltalan csatangol?

kutattam erdőt izgatottan
tisztásra leltem
a felhők alá rogytam

majd a hegyre is fel,
egyre feljebb másztam
a mélység így nőtt bennem

távol voltam akkor,
távolabb mindentől,
téltől és tavasztól

Onnan néztem, egyre messzebb néztem
amíg a nap le nem ment,
és eltűnt egészen

fárad a fájdalom,
lángja elalszik
hűlő parazsán
megyek egyre
a kettőről
taposó
(ez az akna)
malom

őröl az őrület,
álmom
forró fejü létben
üszkösödik,
kicsi lesz,
kicsi és fekete.

de megedzi
a tűz
s pornál kisebb
soha nem lesz

hinteni könnyebb így,
csak ezen nevetek

Minden pont meghatározható
Két számmal: iksz és ipszilon..
mindegyik végtelen pontra jó
Akármily kicsiny papiron..

Minden pont egy egyenes része,
Minden egyenes végtelen..
Hogy a végtelen körbeér-e?
Csak a pont tudja, azt hiszem..

Az Égre nézek jámborul,
tekintetemmel építem,
kék kőre újabb kék kövek,
tudom, hogy úgyis rámborul.
Nem maradt fent a régi sem.
A csillagok csak rajzszögek,
habarcsba szúrt kis jegyzetek.
Amin állok, kék kőhalom, 
leomlott márvány boltozat.
Alóla másztam közelebb
a Naphoz, hallják sóhajom,
lássák az újabb ormokat,
hogy csúcsos formát öltenek,
s fent gyengülő Zenit remeg, 
a csillagok csak rajzszögek,
habarcsba szúrt kis jegyzetek.
Az Égre nézek, olvasom,
tán megérti, ki olvasóm.

Valaki a víznél - valaki a vízben.
lóbálta a kezét, taposta a hínárt -
senki más nem látta, mert kihalt volt minden
- fekete part felé egyre csak kalimpált

Te voltál a parton, Te vagy az az ember,
aki észrevette, aki látta jobban.
csak remélni tudom, megérted majd egyszer,
hogy nem integettem, hanem fuldokoltam..

( https://en.wikipedia.org/wiki/Not_Waving_but_Drowning )