Gyönyörű, friss októberi nap volt. Az égen egyetlen bárányfelhő küzdött a létezésért. Hiábavaló harcát éles szelek ellen vívta. Jannisz, a papírsárkány kevésbé bánta az erős légmozgást. Épp most karolt bele, és húzta, húzta a nap felé. Szárnyai lobogtak a déli ragyogásban. Odalent Jorgos – 10 éves gazdája – ügyelt, hogy mindig jó irányba álljon, hogy a szél egyre magasabbra röpítse. Gyönyörű kilátás volt az onnan fentről. Ez egyszerre örömmel és némi csalódottsággal töltötte el. Nem oszthatta meg senkivel az élményt, amit tornyoknál is magasabbról megtapasztalt, és bár szeretett papírsárkány lenni, mindig irigyen tekintett a madarakra, akik akkor és arra repülhettek, amikor és amerre csak akartak. Sosem panaszkodott, de egyre ritkábbak voltak a sárkány eregetésre alkalmas napok, és Jorgos szeptembertől iskolába jár.. Egyre ritkábban vették már elő az ágy alól.. Talán jövőre már nem is Őt viszik ki a partra.. Talán vesznek egy új, egy modernebb, műanyag sárkányt. Ő el lesz felejtve. Lehet, Jorgos addigra, mire ismét alkalmas idő lesz, már nem is akar kimenni vele.
Éjjelente arról ábrándozott, hogy madárrá változik, és elrepül messze. Kirepül a nyílt tenger fölé. Távolról nézi a partot, s a házakat. Majd tovább és tovább szárnyal, s megnézi végre, mi van ott, ahol az ég és a tenger összeér. Ilyen álmai voltak. Meg rémálmai is. Olyankor rádöbbent, soha sem tudhatja, mikor szárnyalhat utoljára. Jorgos nagy volt már, és Jannisz sem volt fiatal darab.. Félt is a madaraktól – szerencséjére ők is féltek tőle. Félt, hogy megsértik gyönyörű, kézzel festett bíbor szárnyait. Félt tőlük, de mint már említettem, csodálta is Őket. Szabadok voltak. Őt egy zsineg mindig kis gazdájához kötötte. Ez a zsineg irányította minden mozdulatát. Hányszor de hányszor gondolt rá, hogy meg kéne szabadulni az őt visszafogó kötelékektől. Hányszor átvillant képzeletén egy véletlen baleset, egy erősebb széllökés, az irányító kéz egyetlen óvatlan mozdulata elegendő lenne, és Ő – bár kedvelte a fiút – többé nem lenne kiszolgáltatva neki. Szárnyalhatna, és végre megtudná, mi van a horizonton túl, ha létezik egyáltalán valami..
Hirtelen gólyákra lett figyelmes. Jól emlékezett, előző évben is ilyenkor vonultak erre. Repültek ki, a nyílt víz felé.. Ha valaki tudja, hát Ők azok. Ők tudják, mi van ott, ahová a hajók indulnak, s ahonnan érkeznek a felhők..
Egy bátrabb Gólya kerülgette Janniszt. Egyáltalán nem volt olyan gyáva, mint a többi madár. A sirályok különösen gyávák, de a gólyák sem a levegő oroszlánjai. Valamiért ez a gólya azonban bátrabb volt a többinél.. előbb még távolról figyelte az erős szélben egyre himbálózó Janniszt, majd közelebbről is szemügyre vette..
- Hogy hívnak? – kérdezte a Gólya.
- Jannisz, - felelte – és büszkén kihúzta magát.. Ez kissé nehezére esett, mert a gólya kifogott vitorlájából egy kis szelet.. – Téged hogy hívnak Gólya?
- Üdv Jannisz – szólt a gólya. - Nekem nincs nevem. Neve a szolgáknak van. Ha szólítják őket, tudják, róluk beszélnek. Engem nem szólít senki. Nem vár el tőlem senki, semmit. Én a magam ura vagyok. Szabad vagyok. Nincs szükségem névre, hogy önmagam lehessek.
- Hová tartasz? – kérdezte Jannisz
- A forró szigetre repülök. Messziről jöttem, és még félúton sem vagyok, az út java, még hátravan. Át kell repülnöm a tengert. Erőt gyűjtünk a családommal a nagy út előtt.
- Értem.. És.. És az a sziget.. Az hol van?
- Látod azt a vonalat az ég alján, Jannisz?
- Látom..
- Ott, ahol az ég és a tenger összeér. Ott van a forró sziget. Kicsit azon is túl..
Jannisz nagyon elcsodálkozott. Sosem gondolta volna, hogy létezik bármi a horizonton túl. Számára az volt a világ vége. Egyre kényelmetlenebbül érezte magát a zsinórok fogságában.. Elvágyódott, és vágya soha nem volt még ilyen erős talán.
- Segíts nekem! – kérlelte Jannisz a Gólyát
- Miben segíthetnék Én neked? Kérdezte a Gólya.
- Megszabadulnom a zsinegtől.. Szeretnék én is elrepülni a Forró szigetre.. Látni a partot a tenger felől.. – s elmesélte az álmait, és azt is, mennyire régen álmodik a percről, amikor végre szabad lehet Ő is.
- Biztosan ezt szeretnéd? – kérdezte a Gólya kétkedőn..
- Biztosan – vágta rá azonnal Jannisz. – siess kérlek..
- Figyelmeztetlek – szólt a Gólya – a szabadság – felelősség.
- Értem.. Bízz bennem – sürgette a bölcs madarat
- Bízz Te Magadban. – válaszolt a gólya, és egy gyors mozdulattal tátott éles csőrével nekirepült a zsinegnek, ami Janniszt egyensúlyban tartotta. Az beleakadt a szájába, és elszakadt..

Szabad volt..
A szél hirtelen rántott rajta egyet, és életében először a hátán lebeget néhány másodpercig..
Könnyű és szabad érzés volt. Csodálatosan érezte magát.. A zsinór vége beleakadt a gólya csőrébe, úgyhogy pár száz méteren maga után vonszolta Janniszt a levegőben, a tenger fölé..
Jannisz nagyon hálás volt a gólyának, nem értette, miért rázza olyan vadul a fejét repülés közben..
A hátán siklott, látta a távolban a házakat, és Jorgos is egyre kisebb volt.. Ilyen messzire soha sem eresztették. Boldog volt. Kint jártak a nyílt tenger felett..
Már vagy tíz perce suhanhattak így, mikor egy hatalmas rántást érzett, és forogni kezdett a világ.. Életében először nem tudta eldönteni merre van fent és merre a lent, melyik a tenger, és melyik az ég. Minden a feje tetejére állt. Megadta magát a jóleső szédülésnek..
…
Két héttel később a Gólya megérkezett a Forró szigetre. Leszállt egy sziklára.
Bámulta a tengert, a csőre fájt még, bár a damil okozta seb már begyógyult.. Elevenebb érzések is dolgoztak benne..A papírsárkányra gondolt, aki a parton hagyta Jorgost, és a tenger sós vizében áztatta el gyönyörű, kézzel festett bíbor szárnyait. Ezen tűnődött, míg a távolba révedt, Ncsak nézte, nézte, a helyet, ahonnan indult, ahol találkozott Jannisszal, aki névtelen papírsárkánnyá lett ott, ahol az ég és a tenger összeér.