Azt akartam, csak egyetlenszer csókkal ébressz, hajolj fölém,
de te mindig más ágyba fekszel s én sírok a mindenség ölén.
Mosolyod tűz rám, messze ér el, de közben engem simogat.
Látlak a mindenki szemével, s te nem érzed az én kínomat.
Marciusból a szeptemberbe így lopott engem ez a nyár,
kicsit gyűlölve és szeretve, ami vert, várt, most rúgkapál.
Ez most a búcsú, elcserélem szép fájdalmam a semmire,
mert szépen fáj, de már egészen, így aztán el kell mennie.
Intek neki, csak ne siessen, én lent, az ablaka csukva fönn.
Vonata inkább csak indulgasson, lassan gördüljön, mint a könny.
Elengedem, el én, hiába érzem valami eltörött -
nem is nézi, igy nem is látja - s amint eltűnik már örök.
(2020 aug)
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.